Gyerekek előtt buzizott az érpataki polgármester - Animare hírek

     
Ius murmurandi...
T. Mindenki!

   Az Index botránynak nevezte, az érpataki polgármester kijelentését, amely szerint ö, egy iskolai ünnepségen arról beszélt, hogy a mai ifjúságot az ősi, bevált alapokra építkezve kell nevelni, s akinek ez nem tetszik, az menjen el a liberálisokhoz, vagy a "buzi felvonulásokra". Évszázadok tapasztalata igazolja a ker. erkölcs, a tiszta, férfi-nő kapcsolat erdményeit, gyümölcseit. Nem az a botrány, ami Érpatakon történt, hanem az, hogy egy beteg kisebbség a maga torz nyomorúságát, bűnét egyre szemérmetlenebbül erőszakolja rá a társadalomra, undorító "meleg büszkeség" címszó alatt vonaglik végig városaink utcáin, és a rendőrök azokat állítják elő, akik jogos felháborodásukat kifejezik egy ellentüntetéssel. Itt tartunk barátaim. A liberalizmusnál nincs gyilkosabb, lélekpusztítóbb ideológia, ezt megtapasztalhattuk a hazánkban is az elmúlt évtizedekben. A filozófiai, morális relativizmus férges gyümölcse a homosexuális nyomor, a természetellenesség bűnének reklámozása, cinikus hirdetése. "Dicsekvésük az, ami a szégyenük." Magam nem ebben a szomorú, árnyékban élő embertársaimat ítélem el, őket sajnálom, és szeretném megmenteni. A BŰNT ítélem el!!! S azokat, akik e bűnt pártolják, és azokat kárhoztatják, akik megálljt merészelnek kiáltani. Kérdem az Egyházat, és az egyházi közösségeket; hol vannak a mai Jeremiások??? Hol vannak, akik belekiáltják a tétova nyáj fülébe, a szószékekről beleharsogják, hogy ez BŰN!!!???  A légkör nyomása alatt de sokan lapulnak.... A pásztorok felelőssége... A politikusok, a pedagógusok megalkuvás, félelelem nélküli kiállása hol van?? Splenger megírta a nyugat alkonyát...hát- itt van. Nekünk Brüsszel kell, a közismert vezetőikkel együtt... Igen; egy nő, és egy férfi van egymásra utalva, ezt nemcsak az anatómiai, hanem a pszichológai különbözőségeik is exakt módon bizonyítják. A teremtett világban minden ennek a jegyében történik, kivéve a megromlott, bűnbe esett, szabadakaratú emberek egy kisebb hányadát. De ők ne fertőzzék tovább fiainkat,lányainkat, s ne kiáltsanak botrányt, ha valaki, -akár Érpatakon, akár máshol- kimondja az igazságot!
  Tisztelettel üdvözlöm Önt polgármester úr!

Miliő, - avagy a tárgyaink személyessége.

Ebben a borzasztó kánikulában, éjfél után felállok az íróasztalom mellől, és sétélok körbe-körbe a szobákban. Csak az olvasólámpa ég a fotel mellett. Aztán egyszercsak elkezdem tudatosan figyelni az engem évtizedek óta körbevevő tárgyakat; bútorokat, a könyvtárakat, képeket, fali díszeket, stb. Több antik bútor még drága szüleimé volt, tehát "ők" a gyermekkoromról mesélnek nekem. Amolyan Ingmar Bergmann filmek reminiscenciája önti el a szívemet, különösen "A nap vége" c. csodálatos, mélylélektani alkotására gondolok. Az egyik kis barokk asztalka  -mint egy Mozart szonáta menüett tétele,- finoman cizellált 4 lába szinte muzsikál, s nagyszüleim emlékét sugározza felém. Az egyik polcon plüs-kenguru csücsül, erszényében kis kenguru kölykével, "ők" egy nagyon kedves emléket idéznek fel. Egy kis tehénkolomp falidísz "svisse" feliratával és a svájci piros keresztjével az ottani időszakom élményeit jelenítik meg; a különös hangulatú városokat, Luzernt, Interlakent, ahonnan feljutottam a Jung Frau tetejére a hegy belsejébe fúrt kisvasúton, -nem sorolom tovább az ottani élményeimet. Tárgyaink... Egy-egy darab belőlünk, ezek nélkül a lakás nem otthon, csak szállás, menedék a hideg, avagy a tűző nap ellen. (Ezért nem tudtam SOHA jól érezni magam a sok ország sok, akár elegáns szállodáiban sem, mert bár minden szükséges dolog megvolt bennük, de ezek közül egyikhez sem fűzött személyes kötődés. Idegen voltam, - idegen térben.) Vizsgálom most magam; nincs-e bennem értékrendi ütközés? Vallom, hogy a szellemi értékek, és a transcendens valóság messze felülmúl minden tárgyi mikró-világot. Mégis....  E tárgyak valahogy horgonyai, nyugvópontjai mindennapjainknak. Ezek közé térünk vissza, valahányszor kisebb/nagyobb útjaink befejeződnek. Belépek az előszoba ajtaján, és "köszöntenek" tárgyaim, emlékeim. ITTHON VAGYOK... Az emberek elmennek, elhagyhatnak, ezek a tárgyak ittmaradnak velem, amíg csak élek. Más íze van annak a húslevesnek, amelyet drága Édesanyám  -már igencsak megkopott, de nekem a legszebb- merőkanalával merítek a tányéromba. Igen, ezzel mérte ő kicsi koromban nekem... Melyik tárgyunk nem fontos? Itt nem a gyakorlati hasznosság dönti el ezt a kérdést. Mindegyiken ott van a kezünk nyoma, rajtuk van minden eddigi tekintetünk, éveink történéseit őrzik hallgatagon. Csendesen,magukba integrálva hordják életünket; múltunkat, jelenünket, s majd ha mi nem leszünk már, mesélnek majd az utánunk következőknek. Ha nézzük őket és nem csupán testi, hanem lelki szemeinkkel is, akkor  - tükörbe nézünk... Persze, ehhez az kell, hogy az epidermisük mögé hatoljon az a szem. Úgy nyúljunk hozzájuk, s úgy tegyük le őket, hogy a kezünk, és a szellemünk nyoma rajtuk maradjon.  A létezés Pantheonjába kell helyeznünk őket. Ők a minden napi, minden percnyi környezetünk. Mindent elmondanak rólunk a belépőknek; viszonyunkról a teremtett világhoz, s önmagunkhoz.
  Szintézis: Igen, első a szellemi létrend, a filozófia, zene, irodalom, de lehet, sőt: kell szeretnünk kísérő társainkat, a tárgyakat, mert hiszen a tér és idő dimenzióiban élünk.

  Nos, ezek a gondolatok keringtek bennem ezen a forró, júniusi éjjelen, s most befejeztem peripatetikus meditációmat, hogy leűlvén a számítógépem elé, megörökítsem ezeket. (Tán valaki ráakad ezen a fórumon, és - tovább gondolja...)