Ebben a borzasztó kánikulában, éjfél után felállok az íróasztalom mellől, és sétélok körbe-körbe a szobákban. Csak az olvasólámpa ég a fotel mellett. Aztán egyszercsak elkezdem tudatosan figyelni az engem évtizedek óta körbevevő tárgyakat; bútorokat, a könyvtárakat, képeket, fali díszeket, stb. Több antik bútor még drága szüleimé volt, tehát "ők" a gyermekkoromról mesélnek nekem. Amolyan Ingmar Bergmann filmek reminiscenciája önti el a szívemet, különösen "A nap vége" c. csodálatos, mélylélektani alkotására gondolok. Az egyik kis barokk asztalka -mint egy Mozart szonáta menüett tétele,- finoman cizellált 4 lába szinte muzsikál, s nagyszüleim emlékét sugározza felém. Az egyik polcon plüs-kenguru csücsül, erszényében kis kenguru kölykével, "ők" egy nagyon kedves emléket idéznek fel. Egy kis tehénkolomp falidísz "svisse" feliratával és a svájci piros keresztjével az ottani időszakom élményeit jelenítik meg; a különös hangulatú városokat, Luzernt, Interlakent, ahonnan feljutottam a Jung Frau tetejére a hegy belsejébe fúrt kisvasúton, -nem sorolom tovább az ottani élményeimet. Tárgyaink... Egy-egy darab belőlünk, ezek nélkül a lakás nem otthon, csak szállás, menedék a hideg, avagy a tűző nap ellen. (Ezért nem tudtam SOHA jól érezni magam a sok ország sok, akár elegáns szállodáiban sem, mert bár minden szükséges dolog megvolt bennük, de ezek közül egyikhez sem fűzött személyes kötődés. Idegen voltam, - idegen térben.) Vizsgálom most magam; nincs-e bennem értékrendi ütközés? Vallom, hogy a szellemi értékek, és a transcendens valóság messze felülmúl minden tárgyi mikró-világot. Mégis.... E tárgyak valahogy horgonyai, nyugvópontjai mindennapjainknak. Ezek közé térünk vissza, valahányszor kisebb/nagyobb útjaink befejeződnek. Belépek az előszoba ajtaján, és "köszöntenek" tárgyaim, emlékeim. ITTHON VAGYOK... Az emberek elmennek, elhagyhatnak, ezek a tárgyak ittmaradnak velem, amíg csak élek. Más íze van annak a húslevesnek, amelyet drága Édesanyám -már igencsak megkopott, de nekem a legszebb- merőkanalával merítek a tányéromba. Igen, ezzel mérte ő kicsi koromban nekem... Melyik tárgyunk nem fontos? Itt nem a gyakorlati hasznosság dönti el ezt a kérdést. Mindegyiken ott van a kezünk nyoma, rajtuk van minden eddigi tekintetünk, éveink történéseit őrzik hallgatagon. Csendesen,magukba integrálva hordják életünket; múltunkat, jelenünket, s majd ha mi nem leszünk már, mesélnek majd az utánunk következőknek. Ha nézzük őket és nem csupán testi, hanem lelki szemeinkkel is, akkor - tükörbe nézünk... Persze, ehhez az kell, hogy az epidermisük mögé hatoljon az a szem. Úgy nyúljunk hozzájuk, s úgy tegyük le őket, hogy a kezünk, és a szellemünk nyoma rajtuk maradjon. A létezés Pantheonjába kell helyeznünk őket. Ők a minden napi, minden percnyi környezetünk. Mindent elmondanak rólunk a belépőknek; viszonyunkról a teremtett világhoz, s önmagunkhoz.
Szintézis: Igen, első a szellemi létrend, a filozófia, zene, irodalom, de lehet, sőt: kell szeretnünk kísérő társainkat, a tárgyakat, mert hiszen a tér és idő dimenzióiban élünk.
Nos, ezek a gondolatok keringtek bennem ezen a forró, júniusi éjjelen, s most befejeztem peripatetikus meditációmat, hogy leűlvén a számítógépem elé, megörökítsem ezeket. (Tán valaki ráakad ezen a fórumon, és - tovább gondolja...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése